Egy nőtől, aki éppen a jogosítványát akarta megújítani a megyei hivatalban a hivatalnok hölgy megkérdezte, hogy mi a foglalkozása.
A nő hezitált, nem igazán tudta, hogyan határozza meg a munkáját.
Úgy értem -magyarázta a hivatalnok- van munkája, vagy csak ...?
''Persze, hogy van munkám,"- csattant fel a nő,
''Anya vagyok."
''Az anyaság nem számít foglalkozásnak, a háztartásbeli a megfelelő szó!"- hangsúlyozta a hivatalnok.
Egészen addig a napig nem is jutott eszembe a történet, amíg egyszer csak ugyanebbe a szituációba nem kerültem a polgármesteri hivatalban.
A hivatalnok láthatóan egy karrierista hölgy volt, kiegyensúlyozott, hatékony és megszállottja az olyan fontosnak hangzó címeknek, mint:
"Hivatali Vallató" vagy ''Városi Nyilvántartó".
''Mi a foglalkozása? "-kérdezte.
Mi késztetett rá, hogy ezt válaszoljam, nem tudom, csak úgy kibuktak belőlem a szavak.
''Tudományos munkatárs vagyok a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén.''
A hivatalnok megdermedt, a golyóstoll megállt a kezében és úgy nézett rám, mint aki rosszul hall.
Megismételtem lassan, kihangsúlyozva a fontos szavakat.
Majd csodálattal néztem, amint a kijelentésemet fekete nyomtatott betűkkel a hivatalos nyomtatványra írta.
''Megkérdezhetem, "-kezdte a hivatalnok érdeklődéssel- "Pontosan mit csinál ezen a területen?"
Hűvösen, minden izgatottság nélkül a hangomban, hallottam magam válaszolni:
"Továbbképző kutatómunkát végzek, (amit az anyák nem) laboratóriumban és terepen,
(általában úgy mondom a házban és a házon kívül).
A főnökömnek dolgozom (az Úrnak elsősorban, aztán az egész családnak), szereztem már négy elismerést (mind lány).
Természetesen ez a munka az egyik legelhivatottabb a földön, (akar valaki ellentmondani? ) és gyakran napi 14 órát dolgozom (a 24 közelebb áll a valósághoz).
De a munkám több kihívást tartogat, mint a legtöbb átlagos karrier és az elismerés sokkal kielégítőbb, mint pusztán a pénz.''
A hivatalnok egyre növekvő elismeréssel töltötte ki a nyomtatványomat, felállt és személyesen kísért az ajtóhoz.
Amint ráhajtottam a kocsifelhajtónkra, a csodálatos új karrieremben elmerülve, szaladtak elém a laborasszisztenseim : 13, 7 és 3 évesek.
Az emeletről hallottam a gyermekfejlődési programunk új kísérleti modelljét (6 hónapos kisbabánkat), amint egy új hangmintát tesztelt.
Úgy éreztem, csapást mértem a bürokráciára!
Úgy tűntem fel előttük, mint aki sokkal előkelőbb és nélkülözhetetlenebb az emberiség számára, mint "csak egy másik Anya''.
Anyaság!
Micsoda nagyszerű karrier!
Különösen, ha egy cím is van az ajtón.
Akkor a Nagymamák "Vezető tudományos munkatársak a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén '', és a Dédnagymamák ''Ügyvezető tudományos munkatársak"?
Szerintem igen!!! És hiszem, hogy a nagynénik "Tudományos munkatárs-helyettesek".

Egy BMW 130 km/h-val húzott el mellettem levő sávban. Láttam, hogy a nő a kormány mögött egészen közel hajol a tükörhöz és festi a szemét.

Egy pillanatra nem néztem oda, csak hirtelen azt vettem észre, hogy a kocsijával jön át az én sávomba.

Annak ellenére, hogy egy meglehetősen férfias ember vagyok, mégis annyira megijedtem, hogy kiesett a kezemből a borotvám, amelyik kiverte a másik kezemből a szendvicsemet.

Miközben megpróbáltam a térdemmel az autómat a sávban tartani, leesett a telefonom a fülemről, bele a lábam között lévő forró kávémba.

A kávé kifolyt, megégette a legértékesebb testrészemet és megszakított egy nagyon fontos beszélgetést.

Jaj! Utálom, ha nők autót vezetnek!