Érdekes jelenet főszereplője, szenvedője voltam a minap. Kislányommal orvosnál jártunk, majd receptekkel megpakolva célba vettük az egyik közeli gyógyszertárat. Van babakocsi-kerekesszék feljáró is. Ennek hirtelen meg is örültem. Aztán elértem az ajtóhoz. Dupla ajtó, ellentétesen nyíló szárnyakkal. a külső ajtó befelé, majd egy méter múlva a belső ajtó kifelé nyílott. Na, ezt lehetetlen megoldani babakocsival. Esélytelen! Mivel anyai ösztönöm arra sarkallt, hogy próbáljam meg, hisz kell a gyógyszer. Hát megpróbáltam. Nem sikerült. Aztán újra, új technikát kidolgozva. Újra beszorultam. Ekkor vettem észre, hogy az egyébként abszolút üres gyógyszertárban a pult mögött három hölgy gondosan végignézi próbálkozásaimat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kinevettek, mert nem. De talán jobb lett volna. Mert akkor legalább nekik jó napjuk lett volna. Még az aggodalom, sajnálat is látszott az arcukon. Ekkor már könnyeztem, kerülgetett a sírás. Hisz a picinek kell a gyógyszer! Nem igazán értem, hogy mi járt az agyukban?! miért érezhették úgy, hogy nem kell segíteniük?! Miért kell az embernek minden nap csalódni az embertársaiban?
Feladtam! Alaposan be voltam ékelődve a két ajtó, a falak, és a babakocsi közé. Valahogy kiverekedtem magam a csapdából, és elmentem. Kerestem egy másik gyógyszertárat, ahol már akkor ugrottak ajtót nyitni, amikor még csak megközelítettem azt. Köszönöm! Csak ennyire lett volna az előző helyen is szükségem.